2018. február 26., hétfő

Vadas László: Az igazi szeretet az adás



 A Szigligeti Színház Lilliput Társulat új előadással készül. Oscar Wilde A boldog herceg című meséjét Vadas László rendezi, a következőkben a vele készült kedvcsináló interjút olvashatjátok a produkciót illetően. Bemutató: március 3, szombat 11 óra, Árkádia Bábszínház, nagyterem.

Felvezetésként mesélj a Lilliput Társulathoz vezető útról, és hogy miért pont A boldog herceggel karöltve érkeztél.

Nem először vagyok Nagyváradon - tizenpár éve már, hogy több ízben is dolgoztam a Szigligeti Színháznál. Igaz, nemrég itt voltam a III. Fux Feszten zsűritagként, ami nagyon érdekes élmény volt, hogy különböző színházak hogyan közelítik meg a bábszínházat, mint jelenséget. Nagyon sok esetben megbélyegzik, hogy csak gyerekeknek szól, pedig az egy külön műfaj úgy, mint egy drámai színház, egy operett, opera, vagy balett. Keleten ez mind a mai napig így van. Szóval örömmel jöttem vissza, mert a Lilliput Társulat egy nagyon jó hangulatú társulat. Merem azt mondani, hogy rég nem találkoztam ekkora tenni akarással, mint itt. Ezek mind tények, nem hanta. Úgy érzem, nem egy színházhoz, hanem barátokhoz jöttem, ami nagyon szép dolog – legalábbis számomra. Remélem, hogy ez ügyben mindenki hasonlóan érez.

Visszatérve: még a Fux Feszt előtt voltam a Lilliput Társulat egyik bemutatóján, akkor került szóba egy közreműködés közöttünk. Botházy-Daróczi Réka kérdezett rá, hogy mit tudnék ajánlani. Beszélgettünk és A boldog herceghez lyukadtunk ki, ami szerintem a világirodalom egyik legszebb meséje.

Nem csak azért, mert gyönyörű a megfogalmazása, a története, hanem olyan morális töltetet hordoz, ami elég fontos – főleg a mai merkantilista, individualista világban. Persze ez nem jelenti azt, hogy itt most nagy dráma lesz, hanem egy játékos előadás. Picit rendhagyóbb, picit másabb, de mindenképp olyan, amely szintén családi program lehet. Feltételezésem szerint ugyanúgy élvezheti az előadást szülő, mint gyerek – persze más-más megközelítésből. Mindenkinek eszébe kéne jusson, hogy a felnőtt is gyerek, csak egy kicsit nagyra nőtt. Ezt sosem szabad elfelejteni. Bár ez a megközelítés már szinté klisé számba megy, ezért én úgy fogalmaznék, hogy fel kell fedeznünk magunkban a jót. Nem elég, hogy tudjuk magunkról, mert ugyebár még olyan emberrel nem találkoztam – III. Richard kivételével -, aki azt mondaná magáról, hogy én rossz vagyok. Mindenki jónak tartja magát, csak ez a jóság, ez a melegség, ami bennünk van, az meg is kell mutatkozzon valamilyen módon.

Ez azt jelenti, hogy magad is ezt keresed?

Igen, állandóan. Hiszek ebben a belső meleg hangban és én mindig azt a pillanatot keresem, amikor ez válaszra lel, amikor ugyanolyan melegséggel találkozik.
Áldozatról szól minden történet. Valamit valamiért csinálunk. Csak a kérdés az, hogy öncélúan csináljuk-e, a saját hasznunkat keresve, vagy egyszerűen csak… segítünk. Tesszük azért, mert így tartjuk helyesnek. Hátsó szándék nélkül. Manapság nagyon kevés ember tesz valamit csak azért, mert úgy érzi, hogy ezt így kell tennie, még akkor is, ha ez önmagára nézve áldozattal jár. Amit tudunk mindannyian, hogy az igazi szeretet – mert az igazi szeretet van a mesénk középpontjában – valójában az adás, nem a kapás. A szeretet mércéje mindig az, hogy magamból adok valamit. Teszek valamit a másik emberért. Persze ez visszajön, nem a jóságos szamaritánusok gyülekezetéről beszélek. De úgy érzem, hogy az adás képességét nem szabad elfelejteni, mert akkor vagyunk a jó úton.

Mit látunk a színpadon? A vizuálra vagyok kíváncsi.

Mindannyiunk fantáziája – ha elolvasunk egy mesét - különböző módon működik. Ha pl. a Piroska és a farkast elolvassuk, nekem másképp jelenik meg az a farkas, másképp Piroska és másképp az egész világ. Én így látom a bennünk lévő fantáziavilágot, amikor egy mesét olvasunk. Azt a fantáziajátékot, azokat a pozitív árnyakat próbálom ebben az előadásban megközelíteni, amelyek bennünk vannak.

És a zene? Miért pont Vivaldi zenéjét használod?

Egyrészt, mert gyönyörű barokk zene, bár lehet, hogy mások számára elcsépelt. Mindenki ismeri a Tavaszt, Őszt, tehát az Évszakokat. Természetesen a meséhez is kapcsolódik, hiszen évszakokon át ível.  Szeretném, hogy aki ezt az előadást megnézi és legközelebb meghallgat egy Vivaldi melódiát, az jusson eszébe, amit a színpadon látott.

A szöveg igényelt lényegesebb megmunkálást?

Át kellett alakítani. Maga az eredeti mese másabb, de hát minden szöveget adaptálni kell a színpadra; úgy gondolom, bármely szöveg, amely nyomtatásban megjelenik, idézőjelben szabad préda. Ezért bizonyos fenntartásaim vannak a még élő, kortárs drámaírókkal szemben, akikkel szinte közelharcot kell vívni, hogy a szövegen, amelyet megírtak, minimálisan alakíthassunk. Egy dolgot lát az író és egy dolgot a rendező, megint másikat pedig a néző. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy szöveget egy az egyben úgy csináljuk meg, ahogy van – mert akkor nekünk mi a szerepünk? Az antik szöveget is átdolgozzuk. A nyelv változik, az élet változik, dolgok hangsúlyosak vagy kevésbé hangsúlyosak. Helyzettől függően mindig voltak emelkedők, mélységek. Ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, elméletileg és gyakorlatilag az emberi karakter nem változott, ugyanolyanok vagyunk, mint ezelőtt 2-3000 évvel. Esetleg a hangsúlyok tolódtak el.

Az előadás hatásmechanizmusa pedig…

Több mint valószínű, hogy a felnőtteket érzékenyebben fogja érinteni, mint a gyerekeket. Nagyon érdekes, mennyi mindennel vagyunk mi megfertőzve és ehhez képest mennyire tiszták a gyerekek. Mennyire rá tudnak csodálkozni valamire, ami számukra teljesen normális. Ez a belső melegség. Az ő kicsi lelküket még nem kérgesítette el a társadalomban található… bármi. Minket már igen. Ha őszintébbek lennénk, sokkal jobb hely lenne a világ.




Te ki vagy? Boldog herceg vagy fecske?

Na, ez egy jó kérdés… A kettő együtt jár. A két karakter gyakorlatilag nagyon hasonló. Egyik sem marad meg, csak az emlékük. Egy másik hatalmas nagy írót idézve: élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.

Akkor ez végszónak pont jó is lesz.