2017. május 2., kedd

Hanyecz Debelka Róbert: ”Ember a bábban, báb az emberben”



Új előadásra készül a társulat. Május 7-én 17 órától a Furka Pista és a sárkány című előadást mutatjuk be az Árkádia Bábszínház nagyszínpadán. Interjúnkban az előadás rendezőjét, Hanyecz Debelka Róbertet kérdeztük.

Kezdetben vala a Sonkádi Egyed gazda J.R.R. Tolkien tollából. Hogyan született Furka Pista és a sárkány?

H.D.R.: Kezdetben tényleg vala, de azóta annyi minden történt, hogy nem is tudom, kell-e még erről beszélni. Gyerekkorom óta szeretem Tolkien világát, és a köréje gyűlt fantasy irányzatokat, ha nem is fanatikus rajongónak, de stabil fogyasztónak tartom magam, olvasom és nézem a dark, a tudományos, a városi, a steampunk vagy a lowfantasy termékeit (termékeket). Tolkien néhány rövidebb lélegzetvételű műve idővel szakmailag is elkezdett foglalkoztatni, tavaly a szita keretén belül a Tom Bombadil kalandjaiból állítottunk össze egy kis előadást a gyerekekkel, a Woottoni kovácsmester vagy a Levél szintén ott motoszkált (és motoszkál) bennem, de hát minek is soroljam… Igen, a Sonkádi Egyed gazda évek (évtizedek) óta próbált bennem színpadi formát ölteni. Végül nem jött létre, de sebaj, hiszen ez indította el azt a folyamatot, amelyben már közeledünk a közönséggel való találkozás pillanatához.

Dió Zoltánt kértem fel díszlettervezésre, majd Komlódi Judit látványtervezővel is elkezdtünk együtt dolgozni és amint kiderült, hogy manapság Tolkien írásainak színre vitelét komoly akadályok hátráltatják és úgy döntöttünk más előadást csinálunk, felkerestem Szabó Attila írót. Helyzetfelmérés és sok egyeztetés következett, majd elkezdtek formát ölteni a kommunikációs vágy „hogyanjai”, „mikéntjei” és „miértjei” és hát így megszületett Szabó Attila tollából a Furka Pista és a sárkány.

Különös világot, egész mitológiát sejtet az ábrándfalvi történet. Milyen ez a szöveg?

H.D.R.: Eleve a fantasy nyelvén akartam megszólalni. Ez szinte természetes (túl azon, hogy szeretem a modern, vagy a tolkieni klasszikus fantasyt), hiszen az általunk jól ismert és „használt” sárkány- és tündérmesék óriási átfedést mutatnak ezzel a műfajjal. És ha már ezen az úton indultunk el, mindenképpen el kellet időznünk azoknál a stilisztikai mérföldköveknél, amelyek nem hagyhatók szó nélkül. Ha világot hozunk létre, azt nem tehetjük alapok nélkül, így született eredettörténet, mitológia, már-már genealógia is.
És itt egy másik tényezőt is fontosnak tartok megemlíteni. A fantasyben nagy százalékban az ismert mitológia és hiedelemvilág elemeiből kinőtt formákkal találkozunk. Létrejött azonban a vágy, hogy ne nyúljunk messzire, keresgéljünk inkább saját házunk táján… Miért is ne kreálhatnánk egy többé-kevésbé „lokális fantasy” világot? Ezért nem találkozunk a történetben elfekkel, trollokkal vagy goblinokkal, hanem például garabonciás vagy javasasszony viselkedésformát tükröző figurákkal. De erről most nem is árulnék el többet.
Mesélnék azonban a szövegről, amelynek jellemvonásai épp a fenti gondolatsornak köszönhetően nyerték el végső és olyannyira jellegzetes, meghatározó formáikat, de erről a szövegről beszélni nagyon nehéz. Fennkölt, patetikus múltidézésben és rusztikus, táji jellegű fordulatok kavalkádjában kalandozhatunk, le- és átfordíthatatlan szövegvilágban, amit, ha néha úgy érezzük, hogy nem is értünk meg azonnal és pontosan, mindenképpen sajátunknak érezhetünk. De hát ezt hallani kell.

Mesélj a látvány világáról. És az azt kiegészítő zenéről.

H.D.R.: A fiktív múlt felidézése és a cselekményi jelen, a történetmesélés és a pragmatikus eseményszerűség ötvöződik a színpadon. Ehhez multifunkcionális és többsíkú jelentéstartalommal bíró díszletelemeket sikerült felsorakoztatnunk és munkára bírnunk. Az árnytechnika használata szinte magától értetődő volt, a vetítést és effektszerű projekciókat pedig Bodoni-Dombi Tündének köszönhetjük. Az előadás zenéje már a még éppen formálódó, alakot öltő vizuális világgal karöltve kezdett megszületni. Mondhatni egyszerre. Haraji Adalberttel régóta tervezzük a közös munkát, szerzeményei etno alapokra épülő rock melódiák, melyeket a zeneszerző, Csepei Róbert, Varga Imre és jómagam közreműködésével rögzítettünk.

Hogyan viszonyul egymáshoz az élőszereplő és a bábhasználat?

H.D.R.: Nyílt játék esetében gyakran meglovagoljuk azt a lehetőséget, hogy a bábjátékos és bábja lehet két külön „szereplő”. Igazából persze nem, de ebbe most nem mennék bele. A mi esetünkben kicsit más a helyzet. Olyan testbábokat használunk, melyek arcukat, fejüket mozgatóiktól kapják, vagyis a bábjátékos feje lesz a báb testén a fej és ez az ötvözött technika izgalmas területre vezetett mindnyájunkat. Nem akartam hagyományos módszerekkel elrejteni a bábjátékosokat, kollektív vizuális illúziót teremteve, inkább helyet hagyok annak, hogy létrejöjjön a szubjektív fókuszkeresés lehetősége, a néző maga döntheti el minden pillanatban, hogy a báb atmoszférájához kapcsolódik-e, vagy inkább a színészi jelenlét teréhez. Olyan ez, mint amikor arról döntünk, hogy a távoli tájat fürkésszük-e, vagy egy közeli fát, egyszerű fókuszváltás ugyanabban a látómezőben. De ez az, ami mindig mohó kíváncsiságot ébresztett bennem: ember a bábban, báb az emberben. 

No de van itt még valami. Te most rendező vagy, de alapjáraton bábszínész a társulatban. Milyen tapasztalat most ebben a szerepben mozognod? Hogy megy a munka?

H.D.R.: Remekül megy, kifejezetten gyümölcsöző kommunikációs csatornák nyíltak meg köztem és a kollégák között, mondjuk ezen nagyon nem lepődtem meg, hiszen legtöbbjükkel a kommunikáció alapja húsz évnyi közös munka. És minden, ami ezzel jár. Szerencsésnek érzem magam, egy percig sem kellett amiatt aggódnom, hogy mi lesz, ha majd a színésztársaimat felhívom a színpadra, én pedig lemegyek a nézőtérre. Sőt, minden pillanatát élvezem annak, amikor fél szavakból is… Ráadásul azt is érzem, hogy ez a produkció egy közös üggyé vált. Vagy talán kezdettől fogva az volt. És ez remek.  Ha bárkinek lehetősége nyílik egy belső rendezésre, szívből tudom ajánlani, hogy próbálja meg.

Szerinted léteznek sárkányok?

H.D.R.: Sárkányok? Ó, hát persze. A távol keletiek egészen mások, róluk nem is beszélnék, de ezek a mieink, hát ezek rengetegen vannak. És itt nyüzsögnek körülöttünk. Most is. Persze, vannak amolyan kvázi sárkányok, mókásak, együgyűek, babusgatni valók… De az igaziak, na, azok nem viccelnek. Kemények. És a valóságban nem úgy van, mint a mesékben, hogy egy arra hivatott vitéz legyőzi a sárkányt és megment egy egész királyságot. Mi magunk vagyunk saját királyságunkban, saját sárkányainkkal. Persze a mesékből megtanulhatjuk, hogyan álljuk a tüzüket, vagy egy szerencsés pillanatban hogyan mérjünk rájuk végső csapást. Ilyenkor aztán kimerülten továbbindulunk, és kicsit mások leszünk, mint addig voltunk. Megkönnyebbülünk, de titokban várjuk már az újabb csatát. És bízunk abban, hogy mint az előző, úgy fog majd végződni. J