Felvezetésként mesélj a
Lilliput Társulathoz vezető útról, és hogy miért pont A boldog herceggel
karöltve érkeztél.
Nem először vagyok Nagyváradon - tizenpár éve már, hogy több ízben is
dolgoztam a Szigligeti Színháznál. Igaz, nemrég itt voltam a III. Fux Feszten
zsűritagként, ami nagyon érdekes élmény volt, hogy különböző színházak hogyan
közelítik meg a bábszínházat, mint jelenséget. Nagyon sok esetben megbélyegzik,
hogy csak gyerekeknek szól, pedig az egy külön műfaj úgy, mint egy drámai
színház, egy operett, opera, vagy balett. Keleten ez mind a mai napig így van. Szóval
örömmel jöttem vissza, mert a Lilliput Társulat egy nagyon jó hangulatú
társulat. Merem azt mondani, hogy rég nem találkoztam ekkora tenni akarással,
mint itt. Ezek mind tények, nem hanta. Úgy érzem, nem egy színházhoz, hanem
barátokhoz jöttem, ami nagyon szép dolog – legalábbis számomra. Remélem, hogy
ez ügyben mindenki hasonlóan érez.
Visszatérve: még a Fux Feszt előtt voltam a Lilliput Társulat egyik
bemutatóján, akkor került szóba egy közreműködés közöttünk. Botházy-Daróczi
Réka kérdezett rá, hogy mit tudnék ajánlani. Beszélgettünk és A boldog
herceghez lyukadtunk ki, ami szerintem a világirodalom egyik legszebb meséje.
Nem
csak azért, mert gyönyörű a megfogalmazása, a története, hanem olyan morális
töltetet hordoz, ami elég fontos – főleg a mai merkantilista, individualista
világban. Persze ez nem jelenti azt, hogy itt most nagy dráma lesz, hanem egy
játékos előadás. Picit rendhagyóbb, picit másabb, de mindenképp olyan, amely
szintén családi program lehet. Feltételezésem szerint ugyanúgy élvezheti az előadást
szülő, mint gyerek – persze más-más megközelítésből. Mindenkinek eszébe kéne
jusson, hogy a felnőtt is gyerek, csak egy kicsit nagyra nőtt. Ezt sosem szabad
elfelejteni. Bár ez a megközelítés már szinté klisé számba megy, ezért én úgy
fogalmaznék, hogy fel kell fedeznünk magunkban a jót. Nem elég, hogy tudjuk
magunkról, mert ugyebár még olyan emberrel nem találkoztam – III. Richard
kivételével -, aki azt mondaná magáról, hogy én rossz vagyok. Mindenki jónak
tartja magát, csak ez a jóság, ez a melegség, ami bennünk van, az meg is kell
mutatkozzon valamilyen módon.
Ez azt jelenti, hogy magad
is ezt keresed?
Igen, állandóan. Hiszek ebben a belső meleg hangban és én mindig azt a
pillanatot keresem, amikor ez válaszra lel, amikor ugyanolyan melegséggel
találkozik.
Áldozatról szól minden történet. Valamit valamiért csinálunk. Csak a kérdés
az, hogy öncélúan csináljuk-e, a saját hasznunkat keresve, vagy egyszerűen csak…
segítünk. Tesszük azért, mert így tartjuk helyesnek. Hátsó szándék nélkül. Manapság
nagyon kevés ember tesz valamit csak azért, mert úgy érzi, hogy ezt így kell
tennie, még akkor is, ha ez önmagára nézve áldozattal jár. Amit tudunk
mindannyian, hogy az igazi szeretet – mert az igazi szeretet van a mesénk
középpontjában – valójában az adás, nem a kapás. A szeretet mércéje mindig az,
hogy magamból adok valamit. Teszek valamit a másik emberért. Persze ez
visszajön, nem a jóságos szamaritánusok gyülekezetéről beszélek. De úgy érzem,
hogy az adás képességét nem szabad elfelejteni, mert akkor vagyunk a jó úton.
Mit látunk a színpadon? A vizuálra vagyok kíváncsi.
Mindannyiunk fantáziája – ha elolvasunk egy mesét - különböző módon működik.
Ha pl. a Piroska és a farkast elolvassuk, nekem másképp jelenik meg az a
farkas, másképp Piroska és másképp az egész világ. Én így látom a bennünk lévő
fantáziavilágot, amikor egy mesét olvasunk. Azt a fantáziajátékot, azokat a
pozitív árnyakat próbálom ebben az előadásban megközelíteni, amelyek bennünk
vannak.
És a zene? Miért pont
Vivaldi zenéjét használod?
Egyrészt, mert gyönyörű barokk zene, bár lehet, hogy mások számára
elcsépelt. Mindenki ismeri a Tavaszt, Őszt, tehát az Évszakokat. Természetesen
a meséhez is kapcsolódik, hiszen évszakokon át ível. Szeretném, hogy aki ezt az előadást megnézi és
legközelebb meghallgat egy Vivaldi melódiát, az jusson eszébe, amit a színpadon
látott.
A szöveg igényelt
lényegesebb megmunkálást?
Át kellett alakítani. Maga az eredeti mese másabb, de hát minden szöveget
adaptálni kell a színpadra; úgy gondolom, bármely szöveg, amely nyomtatásban
megjelenik, idézőjelben szabad préda. Ezért bizonyos fenntartásaim vannak a még
élő, kortárs drámaírókkal szemben, akikkel szinte közelharcot kell vívni, hogy
a szövegen, amelyet megírtak, minimálisan alakíthassunk. Egy dolgot lát az író
és egy dolgot a rendező, megint másikat pedig a néző. Számomra
elképzelhetetlen, hogy egy szöveget egy az egyben úgy csináljuk meg, ahogy van
– mert akkor nekünk mi a szerepünk? Az antik szöveget is átdolgozzuk. A nyelv
változik, az élet változik, dolgok hangsúlyosak vagy kevésbé hangsúlyosak. Helyzettől
függően mindig voltak emelkedők, mélységek. Ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, elméletileg
és gyakorlatilag az emberi karakter nem változott, ugyanolyanok vagyunk, mint
ezelőtt 2-3000 évvel. Esetleg a hangsúlyok tolódtak el.
Az előadás hatásmechanizmusa
pedig…
Több mint valószínű, hogy a felnőtteket érzékenyebben fogja érinteni, mint
a gyerekeket. Nagyon érdekes, mennyi mindennel vagyunk mi megfertőzve és ehhez
képest mennyire tiszták a gyerekek. Mennyire rá tudnak csodálkozni valamire,
ami számukra teljesen normális. Ez a belső melegség. Az ő kicsi lelküket még
nem kérgesítette el a társadalomban található… bármi. Minket már igen. Ha
őszintébbek lennénk, sokkal jobb hely lenne a világ.
Te ki vagy? Boldog herceg
vagy fecske?
Na, ez egy jó kérdés… A kettő együtt jár. A két karakter gyakorlatilag
nagyon hasonló. Egyik sem marad meg, csak az emlékük. Egy másik hatalmas nagy
írót idézve: élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál
onnan, ahonnan elmész.
Akkor ez végszónak pont jó
is lesz.