Új előadásra
készül a társulat. Május 7-én 17 órától a Furka Pista és a sárkány című előadást
mutatjuk be az Árkádia Bábszínház nagyszínpadán. Interjúnkban az előadás
rendezőjét, Hanyecz Debelka Róbertet kérdeztük.
Kezdetben vala a Sonkádi Egyed gazda J.R.R. Tolkien
tollából. Hogyan született Furka Pista és a sárkány?
H.D.R.: Kezdetben
tényleg vala, de azóta annyi minden történt, hogy nem is tudom, kell-e még
erről beszélni. Gyerekkorom óta szeretem Tolkien világát, és a köréje gyűlt
fantasy irányzatokat, ha nem is fanatikus rajongónak, de stabil fogyasztónak
tartom magam, olvasom és nézem a dark, a tudományos, a városi, a steampunk vagy
a lowfantasy termékeit (termékeket). Tolkien néhány rövidebb lélegzetvételű
műve idővel szakmailag is elkezdett foglalkoztatni, tavaly a szita keretén
belül a Tom Bombadil kalandjaiból állítottunk össze egy kis előadást a
gyerekekkel, a Woottoni kovácsmester vagy a Levél szintén ott motoszkált (és
motoszkál) bennem, de hát minek is soroljam… Igen, a Sonkádi Egyed gazda évek
(évtizedek) óta próbált bennem színpadi formát ölteni. Végül nem jött létre, de
sebaj, hiszen ez indította el azt a folyamatot, amelyben már közeledünk a
közönséggel való találkozás pillanatához.
Dió Zoltánt kértem
fel díszlettervezésre, majd Komlódi Judit látványtervezővel is elkezdtünk
együtt dolgozni és amint kiderült, hogy manapság Tolkien írásainak színre vitelét
komoly akadályok hátráltatják és úgy döntöttünk más előadást csinálunk, felkerestem
Szabó Attila írót. Helyzetfelmérés és sok egyeztetés következett, majd
elkezdtek formát ölteni a kommunikációs vágy „hogyanjai”, „mikéntjei” és
„miértjei” és hát így megszületett Szabó Attila tollából a Furka Pista és a
sárkány.
Különös világot, egész mitológiát sejtet az ábrándfalvi
történet. Milyen ez a szöveg?
H.D.R.: Eleve a
fantasy nyelvén akartam megszólalni. Ez szinte természetes (túl azon, hogy
szeretem a modern, vagy a tolkieni klasszikus fantasyt), hiszen az általunk jól
ismert és „használt” sárkány- és tündérmesék óriási átfedést mutatnak ezzel a
műfajjal. És ha már ezen az úton indultunk el, mindenképpen el kellet időznünk
azoknál a stilisztikai mérföldköveknél, amelyek nem hagyhatók szó nélkül. Ha
világot hozunk létre, azt nem tehetjük alapok nélkül, így született
eredettörténet, mitológia, már-már genealógia is.
És itt egy másik
tényezőt is fontosnak tartok megemlíteni. A fantasyben nagy százalékban az
ismert mitológia és hiedelemvilág elemeiből kinőtt formákkal találkozunk.
Létrejött azonban a vágy, hogy ne nyúljunk messzire, keresgéljünk inkább saját
házunk táján… Miért is ne kreálhatnánk egy többé-kevésbé „lokális fantasy”
világot? Ezért nem találkozunk a történetben elfekkel, trollokkal vagy
goblinokkal, hanem például garabonciás vagy javasasszony viselkedésformát
tükröző figurákkal. De erről most nem is árulnék el többet.
Mesélnék azonban a
szövegről, amelynek jellemvonásai épp a fenti gondolatsornak köszönhetően
nyerték el végső és olyannyira jellegzetes, meghatározó formáikat, de erről a
szövegről beszélni nagyon nehéz. Fennkölt, patetikus múltidézésben és
rusztikus, táji jellegű fordulatok kavalkádjában kalandozhatunk, le- és
átfordíthatatlan szövegvilágban, amit, ha néha úgy érezzük, hogy nem is értünk
meg azonnal és pontosan, mindenképpen sajátunknak érezhetünk. De hát ezt
hallani kell.
Mesélj a látvány világáról. És az azt kiegészítő zenéről.
H.D.R.: A fiktív
múlt felidézése és a cselekményi jelen, a történetmesélés és a pragmatikus
eseményszerűség ötvöződik a színpadon. Ehhez multifunkcionális és többsíkú
jelentéstartalommal bíró díszletelemeket sikerült felsorakoztatnunk és munkára
bírnunk. Az árnytechnika használata szinte magától értetődő volt, a vetítést és
effektszerű projekciókat pedig Bodoni-Dombi Tündének köszönhetjük. Az előadás
zenéje már a még éppen formálódó, alakot öltő vizuális világgal karöltve
kezdett megszületni. Mondhatni egyszerre. Haraji Adalberttel régóta tervezzük a
közös munkát, szerzeményei etno alapokra épülő rock melódiák, melyeket a
zeneszerző, Csepei Róbert, Varga Imre és jómagam közreműködésével rögzítettünk.
Hogyan viszonyul egymáshoz az élőszereplő és a
bábhasználat?
H.D.R.: Nyílt játék
esetében gyakran meglovagoljuk azt a lehetőséget, hogy a bábjátékos és bábja
lehet két külön „szereplő”. Igazából persze nem, de ebbe most nem mennék bele.
A mi esetünkben kicsit más a helyzet. Olyan testbábokat használunk, melyek
arcukat, fejüket mozgatóiktól kapják, vagyis a bábjátékos feje lesz a báb
testén a fej és ez az ötvözött technika izgalmas területre vezetett mindnyájunkat.
Nem akartam hagyományos módszerekkel elrejteni a bábjátékosokat, kollektív
vizuális illúziót teremteve, inkább helyet hagyok annak, hogy létrejöjjön a
szubjektív fókuszkeresés lehetősége, a néző maga döntheti el minden
pillanatban, hogy a báb atmoszférájához kapcsolódik-e, vagy inkább a színészi
jelenlét teréhez. Olyan ez, mint amikor arról döntünk, hogy a távoli tájat
fürkésszük-e, vagy egy közeli fát, egyszerű fókuszváltás ugyanabban a
látómezőben. De ez az, ami mindig mohó kíváncsiságot ébresztett bennem: ember a
bábban, báb az emberben.
No de van itt még valami. Te most rendező vagy, de
alapjáraton bábszínész a társulatban. Milyen tapasztalat most ebben a szerepben
mozognod? Hogy megy a munka?
H.D.R.: Remekül megy, kifejezetten gyümölcsöző
kommunikációs csatornák nyíltak meg köztem és a kollégák között, mondjuk ezen
nagyon nem lepődtem meg, hiszen legtöbbjükkel a kommunikáció alapja húsz évnyi
közös munka. És minden, ami ezzel jár. Szerencsésnek érzem magam, egy percig
sem kellett amiatt aggódnom, hogy mi lesz, ha majd a színésztársaimat felhívom
a színpadra, én pedig lemegyek a nézőtérre. Sőt, minden pillanatát élvezem
annak, amikor fél szavakból is… Ráadásul azt is érzem, hogy ez a produkció egy
közös üggyé vált. Vagy talán kezdettől fogva az volt. És ez remek. Ha bárkinek lehetősége nyílik egy belső
rendezésre, szívből tudom ajánlani, hogy próbálja meg.
Szerinted léteznek sárkányok?
H.D.R.: Sárkányok? Ó, hát persze. A távol
keletiek egészen mások, róluk nem is beszélnék, de ezek a mieink, hát ezek
rengetegen vannak. És itt nyüzsögnek körülöttünk. Most is. Persze, vannak
amolyan kvázi sárkányok, mókásak, együgyűek, babusgatni valók… De az igaziak,
na, azok nem viccelnek. Kemények. És a valóságban nem úgy van, mint a mesékben,
hogy egy arra hivatott vitéz legyőzi a sárkányt és megment egy egész
királyságot. Mi magunk vagyunk saját királyságunkban, saját sárkányainkkal.
Persze a mesékből megtanulhatjuk, hogyan álljuk a tüzüket, vagy egy szerencsés
pillanatban hogyan mérjünk rájuk végső csapást. Ilyenkor aztán kimerülten
továbbindulunk, és kicsit mások leszünk, mint addig voltunk. Megkönnyebbülünk,
de titokban várjuk már az újabb csatát. És bízunk abban, hogy mint az előző,
úgy fog majd végződni. J
