Ozsváth Zsuzsa
Sardar Tagirovsky
színész-rendező. 31 éves, nemsokára 32.
Számára minden egyes előadás
újabb bemutató lehet.
Nemrég Meggyeskert, Úrhatnám
polgár, Az eset, 6, Zongota.
És most 1880-2020. Régi
címén Idő-óda. Klipszínház, filmkoncert, digitális rituálé. Szigligeti Színház,
Lilliput Társulat, Nagyvárad.
Eredetileg 2016. október közepén kezdődik a próbafolyamat, aztán mégsem, mert tolódik, lesz belőle lazán október vége. Sardar jön, Sardar megy a nagyvilágban. Végre Sardar megérkezik hozzánk, a Lilliput bábtársulathoz rendezni. Azt mondja, már régóta foglalkoztatja az idő tematikája. Időutazás, korok, 19. század vége, 20. század, 21. század eleje. Kollektív tudatalatti, kollektív trauma, személyes trauma, generációkon át hordozva, vagy elengedve. Ha elengedve, hogyan. Ha hordozva, miért. Elméletileg bábok is lesznek az előadásban.* Lehet, hogy már tizenkét évesek is nézhetik, de alapjáraton inkább felnőtt előadásnak készül. Nincs szövegkönyv, merthogy nonverbális lesz, de nincs sztori se, azt mi alakítjuk ki. Koncepció van, ez az időfolyam, amit sosem tudok - és a bemutató után sem tudok senkinek sem normálisan megfogalmazni. A koncepció a poliritmia, mondja Sardi, amit sokáig csak próbálunk megérteni, mármint társulatilag. Poliritmia, vagyis a különböző tempójú illetve különböző ütemű ritmusképletek több szólamban történő együtthangzása. Ilyen hatású az előadás, a jelenetek snittszerű váltakozása, mintha tévét néznénk, ide-oda ugrálva a csatornák között. Klipszínház, filmkoncert, digitális rituálé.
Sokat beszélgetünk. Furcsa próbafolyamat. Az elején inkább tréningezünk,
különböző egymásra kapcsolódási gyakorlatokat végzünk, tükörmozgás dögivel, aki
ismeri, vagy volt már Sardar workshopon, tudja, miről beszélek. (Megj: a
társulatot megismerendő, tavasszal már járt nálunk Sardar, egy pár napos
workshopot tartott hasonló tréning-gyakorlatokkal. Jók voltak az energiák.)
Tehát mondom, sokat beszélgetünk, például színházról, színészetről,
rendezőkről, stílusokról; szinte színházelméleti gyorstalpaló ez az
etap. Üljünk körbe, monda Sardi. Ez laitmotívum és azt jelenti, hogy
körbehúzzuk a székeket vagy felmegyünk a színpadra és körformába ülünk a
deszkákra. Ilyenkor beszélgetünk. Hiánypótló beszélgetések ezek, a társulattagok
szívesen és sokat mesélnek múltról, jelenről. A jövőről kevesebbet. De főleg
magukról, egymásnak. A bizalom a legfontosabb kelléke ennek a próbafolyamatnak.
Sardar már az első találkozásnál elmondta, hogy az előadás nem lesz kész
bemutatóra és ezen ne lepődjünk meg. Akkor még mindenki azt hitte, viccel. De
az idő telik és lassan belátjuk, igaza lesz. Ez vegyes érzelmeket vált ki az
emberekből. Lassan kerülnek elő a sérelmek. Olyannyira lassan, hogy egyesekből
csak bemutató után bújik ki. Hál’istennek bemutatóra nem lett kész az előadás, így lehet tanulni az
előzményekből - mindenkinek.
A próbafolyamaton amúgy mindenki részt vesz. Vagyis a körbeüléseken
Bakk-Dávid László zeneszerző/zenei szerkesztő, Györfi Csaba koreográfus,
Cristina Breteanu díszlet- ás jelmeztervező, valamint – amikor jelen van –
Bodoni-Dombi Tünde, a mozgóképszerkesztő is részt vesz, mindenki fontos,
mindenki alkotó, az amúgy üres lapokból egybefűzött szövegkönyv-példányokon a
színészek alkotótársakként szerepelnek. Közös alkotásról van szó. Minden
színésznek feladata, hogy találjon ki saját vagy közös jeleneteket, melyeket
maguk rendeznek meg. Ez fontos, mert inspiráljuk egymást és erősíti az
együttgondolkodást. Nem utolsósorban a rendezőt is inspirálja.
Mindemellett közös koreográfiákat tanulunk, ebben Györfi Csaba és egy
darabig Györfi Alíz segít minket, megtanuljuk a 20-as évek Charlestonját, a
80-as évek diszkóját és a kortárs magány táncát is, a drum and basst. Ez utóbbi
sajnos kimarad az előadásból. (No de, mivel Sardar mindig alakít valamit az
előadásokon, sosem lehet tudni, talán még az is visszatérhet.)
Laci (Bakk-Dávid L.) sokat röhög magán, mert zsír új zenét ő maga alig-alig
szerez, a YouTube-ról annál inkább, de hát mit tehessünk, rendezői instrukció,
éljen a best of. Cristina (díszlet- és jelmez) már a fejét fogja, ha hallja,
hogy Cristina. Rengeteg melója van és kevesen van hozzá.
Fontos: Varga Imre, aki amúgy korrepetitora a társulatnak, megtanult egy
theremin nevű hangszeren játszani. Furcsa hangszer, de annál izgalmasabb.
Kulcsfontosságú az előadásban. Ugyanakkor Imi ennyivel nem úszta meg, hogy csak
zenész, ám színészi szerepe is lett. Itt ugyanis semmi sem lehetetlen. Bakk
Laci nem csak zeneszerzője, hanem zenésze is lett az előadásban: zongorázik. Én
pedig, az irodalmi titkár szintén színész vagyok most. De jobb’ szeretem az alkotótárs jelzést.
Alkotótársnak és színésznek érezhetem magam – túlzás nélkül. Ez nagyon jó
érzés. Például azt is megtudtam, hogy Csehov Sirályában én simán Mása vagyok.
Ezzel az előadással kockáztatunk. Új kifejezésmódokat keresünk. Sardarnak fontos
ez a darab. És úgy gondolom, beszélhetek mindannyiunk nevében: nekünk is, a
társulatnak.
* A bemutatón volt báb. A másnapi előadásban nem. Sőt, a darab vége is tök
más volt. Ugye, hogy izgi?
Rendező: Sardar Tagirovsky
Mozgás: Györfi Csaba és Györfi Alíz
Zeneszerző, zenei szerkesztő:
Bakk-Dávid László
Látvány- és jelmezterv: Cristina Breteanu
Mozgókép terv: Bodoni-Dombi Tünde
Zenész, korrepetitor: Varga Imre
Alkotótársak. Balogh Judit, Birtalan Katalin, Csepei Róbert, Daróczi István,
Hanyecz-Debelka Róbert, Lélek Sándor Tibor, Nagy Alma Anna, Németi Emese, Oláh
Anikó Katalin, Ozsváth Zsuzsa Stéfán Bodor Mária, Szabó J. Viktor
Az előadást a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Az előadást a Bethlen Gábor Alap támogatta.