Napló (1880-2020)

Ozsváth Zsuzsa

Sardar Tagirovsky színész-rendező. 31 éves, nemsokára 32.

Számára minden egyes előadás újabb bemutató lehet.

Nemrég Meggyeskert, Úrhatnám polgár, Az eset, 6, Zongota.

És most 1880-2020. Régi címén Idő-óda. Klipszínház, filmkoncert, digitális rituálé. Szigligeti Színház, Lilliput Társulat, Nagyvárad.

Eredetileg 2016. október közepén kezdődik a próbafolyamat, aztán mégsem, mert tolódik, lesz belőle lazán október vége. Sardar jön, Sardar megy a nagyvilágban. Végre Sardar megérkezik hozzánk, a Lilliput bábtársulathoz rendezni. Azt mondja, már régóta foglalkoztatja az idő tematikája. Időutazás, korok, 19. század vége, 20. század, 21. század eleje. Kollektív tudatalatti, kollektív trauma, személyes trauma, generációkon át hordozva, vagy elengedve. Ha elengedve, hogyan. Ha hordozva, miért. Elméletileg bábok is lesznek az előadásban.* Lehet, hogy már tizenkét évesek is nézhetik, de alapjáraton inkább felnőtt előadásnak készül. Nincs szövegkönyv, merthogy nonverbális lesz, de nincs sztori se, azt mi alakítjuk ki. Koncepció van, ez az időfolyam, amit sosem tudok - és a bemutató után sem tudok senkinek sem normálisan megfogalmazni. A koncepció a poliritmia, mondja Sardi, amit sokáig csak próbálunk megérteni, mármint társulatilag. Poliritmia, vagyis a különböző tempójú illetve különböző ütemű ritmusképletek több szólamban történő együtthangzása. Ilyen hatású az előadás, a jelenetek snittszerű váltakozása, mintha tévét néznénk, ide-oda ugrálva a csatornák között. Klipszínház, filmkoncert, digitális rituálé.

Sokat beszélgetünk. Furcsa próbafolyamat. Az elején inkább tréningezünk, különböző egymásra kapcsolódási gyakorlatokat végzünk, tükörmozgás dögivel, aki ismeri, vagy volt már Sardar workshopon, tudja, miről beszélek. (Megj: a társulatot megismerendő, tavasszal már járt nálunk Sardar, egy pár napos workshopot tartott hasonló tréning-gyakorlatokkal. Jók voltak az energiák.)

Tehát mondom, sokat beszélgetünk, például színházról, színészetről, rendezőkről, stílusokról; szinte színházelméleti gyorstalpaló ez az etap. Üljünk körbe, monda Sardi. Ez laitmotívum és azt jelenti, hogy körbehúzzuk a székeket vagy felmegyünk a színpadra és körformába ülünk a deszkákra. Ilyenkor beszélgetünk. Hiánypótló beszélgetések ezek, a társulattagok szívesen és sokat mesélnek múltról, jelenről. A jövőről kevesebbet. De főleg magukról, egymásnak. A bizalom a legfontosabb kelléke ennek a próbafolyamatnak. Sardar már az első találkozásnál elmondta, hogy az előadás nem lesz kész bemutatóra és ezen ne lepődjünk meg. Akkor még mindenki azt hitte, viccel. De az idő telik és lassan belátjuk, igaza lesz. Ez vegyes érzelmeket vált ki az emberekből. Lassan kerülnek elő a sérelmek. Olyannyira lassan, hogy egyesekből csak bemutató után bújik ki. Hál’istennek bemutatóra nem lett kész az előadás, így lehet tanulni az előzményekből - mindenkinek.

A próbafolyamaton amúgy mindenki részt vesz. Vagyis a körbeüléseken Bakk-Dávid László zeneszerző/zenei szerkesztő, Györfi Csaba koreográfus, Cristina Breteanu díszlet- ás jelmeztervező, valamint – amikor jelen van – Bodoni-Dombi Tünde, a mozgóképszerkesztő is részt vesz, mindenki fontos, mindenki alkotó, az amúgy üres lapokból egybefűzött szövegkönyv-példányokon a színészek alkotótársakként szerepelnek. Közös alkotásról van szó. Minden színésznek feladata, hogy találjon ki saját vagy közös jeleneteket, melyeket maguk rendeznek meg. Ez fontos, mert inspiráljuk egymást és erősíti az együttgondolkodást. Nem utolsósorban a rendezőt is inspirálja.

Mindemellett közös koreográfiákat tanulunk, ebben Györfi Csaba és egy darabig Györfi Alíz segít minket, megtanuljuk a 20-as évek Charlestonját, a 80-as évek diszkóját és a kortárs magány táncát is, a drum and basst. Ez utóbbi sajnos kimarad az előadásból. (No de, mivel Sardar mindig alakít valamit az előadásokon, sosem lehet tudni, talán még az is visszatérhet.) 

Laci (Bakk-Dávid L.) sokat röhög magán, mert zsír új zenét ő maga alig-alig szerez, a YouTube-ról annál inkább, de hát mit tehessünk, rendezői instrukció, éljen a best of. Cristina (díszlet- és jelmez) már a fejét fogja, ha hallja, hogy Cristina. Rengeteg melója van és kevesen van hozzá.

Fontos: Varga Imre, aki amúgy korrepetitora a társulatnak, megtanult egy theremin nevű hangszeren játszani. Furcsa hangszer, de annál izgalmasabb. Kulcsfontosságú az előadásban. Ugyanakkor Imi ennyivel nem úszta meg, hogy csak zenész, ám színészi szerepe is lett. Itt ugyanis semmi sem lehetetlen. Bakk Laci nem csak zeneszerzője, hanem zenésze is lett az előadásban: zongorázik. Én pedig, az irodalmi titkár szintén színész vagyok most. De jobb’ szeretem az alkotótárs jelzést. Alkotótársnak és színésznek érezhetem magam – túlzás nélkül. Ez nagyon jó érzés. Például azt is megtudtam, hogy Csehov Sirályában én simán Mása vagyok.

Ja, és hogy hogy jön ide a Sirály? Vagy a Hamlet? Vagy a III. Richárd? Az 1880-2020 sokkal szélesebb időskálán mozog, mint gondolnánk. Amolyan örökérvényű skálán. Ahol a Don Giovanni zenét tök természetesen váltja le Alan Walker Fading-je, hogy a következő jelenetekben már Tears for Fears, Beatles, Prince, Depeche Mode stb. zúgjon a hangszórókból, miközben ugrálunk az időben, és képdramaturgiát használunk mankóként az eligazodásban, deja vu-től átitatva.

Ezzel az előadással kockáztatunk. Új kifejezésmódokat keresünk. Sardarnak fontos ez a darab. És úgy gondolom, beszélhetek mindannyiunk nevében: nekünk is, a társulatnak.

* A bemutatón volt báb. A másnapi előadásban nem. Sőt, a darab vége is tök más volt. Ugye, hogy izgi?

Rendező: Sardar Tagirovsky

Mozgás: Györfi Csaba és Györfi Alíz

 Zeneszerző, zenei szerkesztő: Bakk-Dávid László

Látvány- és jelmezterv: Cristina Breteanu

Mozgókép terv: Bodoni-Dombi Tünde

Zenész, korrepetitor: Varga Imre

Alkotótársak. Balogh Judit, Birtalan Katalin, Csepei Róbert, Daróczi István, Hanyecz-Debelka Róbert, Lélek Sándor Tibor, Nagy Alma Anna, Németi Emese, Oláh Anikó Katalin, Ozsváth Zsuzsa Stéfán Bodor Mária, Szabó J. Viktor

Az előadást a Bethlen Gábor Alap támogatta.