1880-2020 - Időutazás a Lilliput Társulattal

Sardar Tagirovszkynak már volt egy esete a nagyváradiakkal. Az elmúlt évadban a Szigligeti Társulat az ő rendezésében mutatta be Szíjártó Tímea-Aletta Az eset című drámáját, amivel Tagirovszky a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján a legjobb rendezőnek járó díjat is elnyerte. Az orosz származású színész, bábszínész, rendező az idei évadban egy időutazásra vállalkozott a Lilliput Társulat bábszínészeivel. A nézők ehhez az utazáshoz december 19-én és 20-án csatlakozhatnak.

Az előadás munkacíme Idő-óda volt. Ezt változtattad 1880-2020-ra. Mit jelent számodra ez a két dátum?

Azért szerettem volna, hogy ez a két évszám legyen az előadás határa, mert ennek a periódusnak a valóságában létezünk. Az 1880-as évek a rögzítő eszközök, a technológia fejlődésének a kezdete. Ekkor indult be nagyon aktívan azoknak a találmányoknak a sora, amelyek lerövidítették a két ember közti távolságot. Nem csak térben, hanem időben is. Ma már képesek vagyunk arra, hogy ezeknek a rögzítő eszközöknek a segítségével az emlékeinket ébren tartsuk. Képesek vagyunk ugrálni az időben. Mindannyiunkban él a vágy, hogy minél intenzívebben éljük át életünk fontos pillanatait. Minden eszközzel arra törekszünk, hogy kinyújtsuk az élettartalmunkat. Az egészségügyi felfedezések, a rögzítő eszközök, mind az ember halhatatlanság iránti vágyát segítik megvalósítani. Mi teljesen másfajta világban szocializálódtunk, mint az előttünk élő emberek. De a vágy, az közös maradt. Sokszor azt tapasztalom, hogy hajlamosak vagyunk nem meghallani a tárgyaknak, az érzeteknek a történetét.

Azt gondolom, hogy az ember mindig azt akarja, hogy valaki meghallja őt. Ez egy gyermeki vágy, amit az ember élete végéig dédelget magában. Vajon fognak-e gondolni ránk 150-200 év múlva? Ezt a kérdést egyre kevesebbet hallom.

Az építészet, régen, arra törekedett, hogy az utókornak is legyen lakhelye. A mai építészetnek nem ez a célja, sokkal inkább az használhatóság és a lecserélhetőséget. Olyan világban élünk, ami a lecserélhetőségről szól. Az eszköz arra hivatottak, hogy a két ember közti távolságot minimalizálják, mígnem eljutunk egészen a mába, amikor is az egész világ elérhető, zsebre tehető.

A 2020-as év azért érdekel, mert azt gondolom, ekkor átlépünk egy másfajta korba. Azt érzem, hogy a világ folyamatosan nyílik, eggyé válik. Ennek a nyitásnak a segítői pedig azok, akik mernek álmodozni. A maga korában mindenki vágyott arra, hogy ezek a masinák megszülessenek. Mindenki a maga korában igyekezett arról beszélni, hogy valahol egyek vagyunk. Engem pedig nagyon érdekel ez az egység érzés.

Hogyan mutatkozik meg ez az egység az előadásban?

Egy színházi előadás nekem mindig az elmúlásról szól, az elmúlás szép fájdalmáról. Amíg tart, addig együtt vagyunk a közönséggel és mindannyian alkotókká válunk. Teremtünk egy közös jelen időt. Itt az előadás elejétől kezdve az elmúlásról beszélünk. Nem beszélünk konkrét történetről. Nincs konkrét szereplő vagy cselekmény, hanem magáról az emberiségről beszélünk. Szavak nélkül, mert ebben az előadásban a hiánnyal kommunikálunk. A szónak a hiányával. Sokkal esetlenebbé és kiszolgáltatottabbá válunk. Sokkal jobban elkezdünk figyelni a gesztusainkra, az érzéseinkre, amikor nem beszélünk. A beszéd ilyenkor értelmetlen. Ahhoz a fajta előadáshoz, amit mi csinálunk, még nem íródott szövegkönyv, de az gondolom, hogy akár Moliere, Shakespeare, Csehov is megfogalmazták már azt, amivel mi most fogalalkozunk.

Nem csak különböző korok íróinak műveire van utalás az előadásban, hanem különböző művészetek találkozása is megtörténik. A bábszínház sajátosságának megfelelően, igazi összművészeti előadás van születőben.

Mivel nem lesz benne szöveg, minden egyéb összetevő meg tud erősödni. Egyszerre érdekel most a muzikalitás, a vizualitás és az emberi esendőség. Valamint az a kérdés, hogy ezt a hármat hogyan lehet egyszerre működtetni. Nem csupán megcsinálunk egy szép képet, amit megszerkesztünk egy gyönyörű zenével, hanem mindeközben létező es esetlen marad az ember. Hogy lehet a precízet keverni az esetlennel? Mi az, ami nagyon precíz képnek tűnik az életünkben es belevegyül az esetlenség? Ez nagyon érdekel engem. Hány milliárd ember létezett, akiknek megvolt a maguk képe a világról és hány információ történik meg minden pillanatban, amelyet magunkba szívunk, fogadunk, ezek hova érkeznek el? Valahol az összművészetiségen túl keresem azt az eredendő pontot, ami után kutat a tudomány vagy a vallás. Ebben az előadásban használjuk a festészetet, a performanszt, az installációt, van benne koncert, film, fényképezés, valóban egy összművészeti előadásról van szó, ami az érzékekre fog hatni. 

Miben más ez a próbafolyamat, mint az eddigi munkáid? 

Minden egyes munkám között tudtam folytonosságot találni, ezt a folytonosságot a kollektív szerepépítés adja. Azt érzem, hogy itt a Lilliput Társulatban felgyorsultak bizonyos események, amikben én bíztam, de mégis megleptek. Azt hiszem, hogy ennél az előadásnál nem az érdekel, hogy jó lesz-e vagy rossz. Persze, az egómat érdekli, és az ego is a részünk. De azt érzem, hogy most már csak azért is próbálnék tovább ezekkel az emberekkel, hogy velük lehessek még.

Ez egy nagyon sok zenét tartalmazó és nagyon sok színházi eszköz működtet, amelyek némelyike túlmegy a színház határain. Olyan dolgokat hozunk be, amelyek túlnőnek rajtunk is. 

Nem túl nagy vállalás ez a bábszínháznak?

Fél évvel a próbafolyamat előtt találkoztam a bábszínészekkel és azon a tréningen vált számomra bizonyossá, hogy ezt az előadást itt szeretném megvalósítani. Nehéz egy nonverbális előadás forgatókönyvét megvalósítani. Az éreztem, hogy itt a színészek, akik bábszínészek is, képesek kollektíven gondolkozni, ami nekem szükséges ahhoz, hogy egy ilyen jellegű dolgot ki tudjak bontani. Nincs meg a kőszínházi értelemben vett karakterközpontú gondolkodás, ami sokszor előny, de hátrány is tud lenni egy munkafolyamat során.

Számomra itt előnnyé vált, hogy kollektívan tudnak mozgatni egy jelenetet, bábokkal. Mi itt főleg tárgyakkal foglalkozunk. Nem fogunk bábozni, de nem mindegy, hogy a művész, hogyan érinti meg azt a tárgyat. Ilyen értelemben a bábszínésznek nagy szerencséje van. Itt már csak arról van szó, hogy fel kell szabadítanunk azokat az energiákat, amik eddig a bábokban összpontosultak. Ezeket az energiákat kell jól terelnünk, hogy ki tudjanak bontani egy egész jelenetet vagy előadást, mert ők maguk, ebben a koncepcióban, a jelentek mozgatói is. 

Mit jelent számodra a bábszínház, a színházzal szemben?

Én soha nem választottam külön a bábszínházat a színháztól. Megkérdezték tőlem annak idején, hogy miért akarok a színészet után bábszínészetet tanulni. És akkor is azt válaszoltam, hogy a színház miatt. Az érzem, hogy ma a szakosodások korlátozzák az ember látásmódját, gondolkodását. Ha többrétűen tudjuk látni a színházat, akkor ez is a részünk lehet, nagyobb a rálátást kapunk mindenre, mígnem már nem csak színészek, táncosok, bábosok leszünk, hanem alkotókká válunk. Tulajdonképpen minden valóság a színházban összpontosul. Engem az érdekel, hogy minél jobban megismerjem a színházat, így elengedhetetlen létezésnek, ismeretnek tartom a bábszínészetet. Nagy hátránynak tartom a prózai színészképzésben, hogy ma a bábozás, nem kap elég nagy szerepet. Véleményem szerint nem színészi minőségben kell fejlődni, hanem alkotói minőségben.

Az előadás alkotó csapata: 

Rendező: Sardar Tagirovszky
Zeneszerző, zenei szerkesztő: Bakk-Dávid László
Mozgás: Györfi Csaba, Györfi Alíz
Látvány- és jelmezterv: Cristina Breteanu
Mozgókép: Bodoni-Dombi Tünde
Bábkészítő: Martin Darius
Zenész, korrepetitor: Varga Imre
Ügyelő: Varga Friderika

Alkotótársak:

Balogh Judit,
Birtalan Katalin,
Csepei Róbert,
Daróczi István,
Hanyecz-Debelka Róbert,
Lélek Sándor Tibor,
Nagy Alma Anna,
Németi Emese,
Oláh Anikó Katalin,
Ozsváth Zsuzsa,
Stéfán Bodor Mária,
Szabó J. Viktor

Az előadást a Bethlen Gábor Alap támogatta.